Október 23-ai megemlékezés intézményünkben

Október hónap talán a magyar történelem legtragikusabb hónapja. Ennek ellenére október 23-a a nemzetté kovácsolódás és a magyarságtudat bástyája is. Az emlékezés fáj, ám erőt ad. A múlt olykor véres, azonban hittel tölt el. Diákok, pedagógusok, mérnökök, családapák, katonák, egyszerű emberek az életüket áldozták a szabadságnak, nekünk, a jövőnek. A szabadságvágy elnyomta a félelmet, az igazságérzet elapasztotta a könnyeket. A magyar emberek az egész világnak megmutatták, hogy a szív, az összetartozás és a haza mire is képes. 1956 októberének végén az az érzés, hogy együtt van a nemzet, együtt van az ország, mindennél erősebb volt.
Ezekre a pillanatokra, érzésekre emlékeztünk, amikor a felső tagozat és a szakiskolai tanulók irodalmi összeállításában elhangzottak a múlt eseményeit felidéző mondatok. Az alsó tagozat közös verse és „zászlós” tánca a Ha én rózsa volnék… dallamra, majd a táncterápia-szakkörösek táncelőadása a Magyar vagyok… kezdetű dalra méltó emléket állított a forradalom áldozatainak. Énekkarunk az 56 csepp vér című musicalből a Maradj hűséges a földhöz… című dal előadásával csalt könnyeket a szemünkbe.

„Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik-
Ők, akik örökségbe kapták-:
Ilyen nagy dolog a Szabadság? ..." (Márai Sándor)

Molnár Kálmánné, pedagógus
Fotó: Czinkóczi Ágnes, pedagógus